A trónkövetelő…

Megfoghatatlan dolog az öregedés. Megfoghatatlan, mégis húsba maró. Akár az oroszláncsordákat követő hiénák veszedelmes agyarai. Menekülünk, miközben hisszük, praktikáink meghosszabbíthatják mindennapjainkat. De nem az életünk hosszabbodik. A halálunkhoz vezető utunk rövidül. Egyre és egyre. Nem tudni, igazából mikor kezdünk el emlékezni. Emlékezni akarni a múltunkra. Hisz fiatalon is megannyiszor elég öregek vagyunk már ahhoz, hogy nekünk is legyen emlékezhető múltunk. És mégis jó. Jó emlékezni. Annak dacára is, ha olykor tele van fájdalommal. Hisz fakuló életünk egyetlen megváltása az emlék. Az emlék, mely mézédes kábítószerként táplálja az elmúlás után sóvárgó kiégett elménket…

Jó gyermeknek lenni. Amikor apánk és anyánk körül téblábolunk, ámde szavak még nem jönnek csöppnyi ajkunkra. Senki sem tudja, mi okból. Talán még mi sem. Csak úgy, magunkba zárjuk gyermeki véleményünk, mintha csak attól tartanánk, hogy bárki is ellophatná egyetlen gondolatunk. Aztán valahogy mégis megjönnek azok a várva várt szavak, eleink pedig boldoggá lesznek, megszólalt, beszél a kicsi gyerek. Utóbb, időnek teltével olykor merengünk, s megfáradt agyunk ködös mélyéből fölsejlik egy-egy igazán kedves, víztiszta emlék. Tán a karácsony, tán a télapó. Utóvégre ki ne szeretné a télapót. Mi pedig úgy szomjazzuk annak létezését, semmit se jobban ezen a világon. Akkor tél volt. Hideg és hullt a hó. Nem úgy, mint mostanság. Amikor még a karácsony is sárban úszik, hogy nem is lehetne az jobban. Emlékszünk roppant fagyra, a nappali éjbe hajó áramszünetekre. Napok óta. Mint akkoriban oly sokat. Gyertyával világítottunk, mi meg ragyogó szemekkel bámultuk az aprócska lángnyelvek falakra festett vibráló csodáit. És ott volt az olajkályha. Melynek, időnek múltával kiégett a Máriaüvegje. Az a parányi kis rés pediglen, melyet maga után hagyott, hát az is varázsolt. Szebbnél szebb árnyakat. Így, ha odakint fújt a téli szél, mely időnként beszökött a kéményen, duruzsolva nekünk mindenféléket, miket csodáknak hittünk, meg hogy csakis nekünk szól és senki más nem hallhatja. Aztán egy tél eleji napon fölénk hajolt apánk és anyánk, szinte félig mellénk is feküdtek, majd halkan, hogy épp csak hallottuk, fülünkbe suttogták: Mit hozzon a télapó?

Christmas Family Portrait In Home , House Decorating By Xmas Tree.

És bizony, noha fogalmunk se volt, hol láttuk, honnét hallottuk, azonmód rávágtuk, babát, irányítós kocsit, társasjátékot. Ezután türelmetlen vártuk a hőn áhított napot. Amikor majd eljön a mi télapónk, és leteszi nekünk a szürke, kopott lépcsőre. Egészen közel a küszöbhöz, hogy ha majd reggel fölfedezzük, mihamarabb a verandára kerüljön, onnan pedig be, egyenest a szobába. Utólag majd, felnőtté válva, akkor ébredünk csak rá, sohasem az a katarzis okozta gyermeki örömünket, melyet ajándékunk kicsomagolása és birtokba vétele jelentett, hanem a várakozás. Amikor csak vánszorgott az idő, mi számoltuk a napokat, s arról ábrándoztunk, talán még meg is látjuk azt a télapót és megköszönhetjük neki, amiért meghallgatta édesapámékat, mert ugye ki más beszélhetett volna vele az ügyünkben, ha nem ők? Az évek utóbb csak telnek és telnek, mire azon kapjuk magunkat, mi is felnőttünk. Igazán felnőttünk. Ezután  rálelünk a másik felünkre, szívünk már őérte dobban, lelkünk az övébe olvad, érette lélegzünk, érette létezünk, szerelmünk lángra gyúl, majd egymásba karcoljuk génjeink lenyomatát. Magvaink szárba szökkennek, a parányi élet szíve is megdobban, a hónapok csak telnek, mire egy szép nap napon megszületik egy másik mi. A legifjabb trónkövetelő…

 

By Bernát János

You May Also Like