A világ meglehet, sohasem volt más. Csupán untig másmilyennek tűnik. Minthogy annak bizonyos rezdüléseit a „kiberfertőzött” mindennapjaiban sodródó, gépeikhez és okostelefonjaikhoz láncolt emberek a múlotthoz képest másként élik meg, de főként másmódon gondolják. Merthogy ami egykoron nem volt több, pusztán a természetfölöttihez köthető megannyi, valósnak vélt hiedelem, az a ma emberének kizárólag beteges babona. Ámde mit is tehettek eleink, kiket ezekben a múlott időkben legalább oly erővel vonzotta mind az, miben akkor jómaguk igenis hittek, akár a ma emberét, kik, ha felnyitják laptopjaik tetejét vagy okostelefonjaikkal feljelentkeznek a hálóra, olvassanak ott bármit, annak egy részében igenis hisznek. Holott a megannyi jón és hasznoson kívül a háló nyüzsög a konspirációktól és a dezinformációktól.
A „kiberfertőzöttek” ugyanakkor, bárha a régi korok emberének babonáit karlendítéssel lesajnálják, ezekbe valahogy mégis belevesznek. Ezért is gondoltam, megosztok valamit, ami noha szintúgy egy babona, sokkalta többünket követ a mindennapjainkban, mintsem azt bárki is hinné. Mi is lenne hát ez? Orrunk különös babonája. A sokaknak igazából fel sem tűnő, voltaképpen nagyon is megmagyarázható viszketés. Ugye milyen banális? Hisz kit ne érintene így nap, mint, akár így, akár úgy. Megfázás, allergia, bizonyos szagok és illatok okozta irritációk. Dacára mégis kevesen vannak, akik egy-egy orrviszketés alkalmával bizony eltöprenkednek a régi babonán. Mivel az orrviszketés megannyi babonája között példának okáért említeném az egyik legnépszerűbbet, az idegennel való találkozást. Ami valójában, főként a ma emberének, tulajdonképp egy nagy semmi. Mert mi van akkor? Jön az idegen, találkozunk vele, megy az idegen. Ellenben jómagam, nem is kevés ideje a másik legnépszerűbbet tartom egészen elmerengeni valónak: Viszket az orrom, bosszús leszek. Ki ne hallotta volna.
De meg is figyeltük az elkövetkezendőket, vagy csak úgy egyszerűen megoldottuk egy szimpla vakarással. Ráfogva az allergiára, a – már megint nyílik valami – teóriára. Én azonban, minthogy a félszázat szerencsére már megértem, elmondhatom, legalább harminc, tán még harmincöt éve is figyelem, mi történik, ha viszket az orrom. Ámbátor az elején én is letudtam egy vakargatással, egy zsebkendővel, és kész. Csakhogy az évek teltek, az orrom folyvást viszketett, s légyen az erőltetett, légyen az másnak ugyebár az a lesajnálós, bízvást állíthatom, az orrom mindig előrevetíti, ha valami nagyon nem tetsző fog történni. Mindemellett vannak bizony érthetetlen fokozatai is. Éppen csak viszket, nem feltétlenül nagy lesz a vesződés, kicsit jobban, annál nagyobb. S ha iszonyúan viszket, akkor jön les csak rám az igazi baj. És bizony az orrom soha nem téved. Ámde hogy miként csinálja, mi módon jelez?
Még csak halovány tippem sincs. Pedig kutakodtam már utána a hálón épp eleget. Ott viszont az allergián és a babonán túl nem lelni semmire. Ezért is karcintottam ezt a hangyabajsznyi irkafirkát. Hátha akadnak mások is, akik hasonlókat tapasztalnak, akiket komolyan érdekel a dolog annak ellenére is, ha egyesek legyintenek, mások meg egyszerűen lesajnálják. Ettől független bizton állíthatom, hiszek is benne, viszkető orraink radarként jelzik a ránk leselkedő, egyszer csupán egy kósza sóhajtásnyi, másszor valóban lélekölő bosszúságainkat…
Bernát János
