Imitt-amott szemetes, múlott időket meg-megvillantó, dacára mégse annyira ósdi, mintsem inkább csak slendrián mód lesajnált, szomorú, vidéki buszmegálló. Körötte buszra várakozó, ilyen-olyan utasok. Arcukat látható, lelküket láthatatlan maszk fedi. Egyikük egy nyugdíjas nénike, kezében az átkosnak bélyegzett fiatalságát idéző, gondosan megóvott szatyrával, benne az a kevéske, mit tán még bizton megengedhet magának.

Mellette két ifjonc, markukban totemként tisztelt okostelefonjaik. Fel nem néznek, oldalra nem néznek, sehová sem néznek. Csupán a bálványaikra néznek. Hisz ők maguk ugyebár az ígéretes Z generáció. Oldalvást néhány hazafelé tartó középkorú asszonyka, bajukról-bánatukról tereferélnek. Merthogy abból több jut mostanság, mintsem a mosolyból. Lépésnyire mellettük egy éppen munkába tartó, középkorú nő, a láthatóan elkerült padnál pediglen az az idősödő férfi, aki hosszú percek óta térdre rogyva, szélesre tárt tenyérrel támaszkodik az esővel érkezett november végi szélben.

Két kezében rettegve óvott reklámszatyrok, hátán ki tudja mi mindennel tömött sötétzöld, szakadozott hátizsák. Feltápászkodni azonban nem tud. Merthogy nem engedelmeskednek túlhasznált térdei. Részeg ez, csiripelnek össze az asszonyok. Szerintem is, gondolja előbb a nénike, kisvártatva az a másik is, mi okból inkább hátrébb araszolnak, nehogy még valami gondjuk akadjon a „korhely disznajával”.

Utóvégre alig múlt dél, ez meg máris? Hát miféle ember az ilyen? Az ifjoncokat, a Z-ket ellenben nem zavarja. Minthogy jómaguk mit se éreznek a világ rezdüléséből. Hisz túlságosan leköti őket az a másik, a kibertér világa. A férfi ugyanakkor tovább küszködik. Segítségért valahogy mégse fohászkodik. Tán mert szégyelli, tán mert valahol egy kicsinykét még mindig büszke. Elvégre mégiscsak férfi. Hogy venné ki magát, ha meggyötört hangján az asszonynépet szólogatná.

Csakhogy az a busz, ami pár községgel távolabbra vihetné, hol jó ideje tengeti már nyomorúságos életét, noha a mostanra hűtlenné lábai egykoron még a messzi Amerika földjét tapodták, hamarosan megérkezik. S ha egyszer csak megérkezik, ő pedig továbbra is azt a mindjük által elkerült padot támasztja, odamarad biza abban a metsző novemberi hidegben. Persze jön busz másik is. Majd. Óra, tán két óra múlva. Ámde ekkor megjelenik egy férfi. Nem túlságosan idős. Túl a negyvenen, lassacskán a félszázat karcintva. Mindazonáltal köztudottan hajléktalan. Jóllehet neki is volt családja, jó állása, jó élete. Valami miatt azonban sorsa megbicsaklott, s bárha untig próbálkozik, a szerencse rendre elkerüli.

Nem egyszer kék-zöld az arca, nem egyszer véreznek a sebei, megannyit koszos, olykor-olykor mégis sikerül valahol rendbe szednie magát. Miként ez nap is. Merthogy tiszta, frissen borotvált, ruhái rendezettek, nem botorkál szerte az utcákon. Aztán ez a férfi, ahogyan meglátja azt a másikat, azt térdeivel küszködőt, odabattyog hozzá, hóna alá nyúl és felállítja. A néhai amerikai hálásan köszöni. Azzal lihegve a zsebébe nyúl, kiveszi a tárcáját, abból kétezer forintot és a hajléktalan markába nyomja. A hajléktalan szabadkozik, a tereferélők összesúgnak, nézzétek, mindjárt meglopja szerencsétlent. Azt a szerencsétlent, aki addigra különös mód már nem alkoholista volt, hanem egy szerencsétlen. A tereferélők, a férfi feje fölébe percekkel korábban pálcát törők egyszeriben sajnálkoznak. A munkába menő meg, minthogy megismerni véli mindkét férfit, a hátizsákos szintén megismeri, köszön, a nő is köszön, röstelkedve ugyebár, végül odaveti a tereferélőknek, nem részeg az úr, csupán a pandémia okán lassan két éve tologatják a térdprotézis műtétjét.

A hajléktalan viszont tisztességes, mindig is az volt, megviselten se lett más, sose lopná meg se a hátizsákost se senki mást. A pénzt is csak azért teszi el, mert sokszor napokig nem eszik. A hajléktalan közben szégyenkezve hallgat, eztán megköszöni a pénzt, mire megérkezik az a várva várt busz. A tereferélők felszállnak, a nénike is, a munkába menő is, a totemes fiatalok is, a hajléktalan pediglen felsegíti a hátizsákost arra a buszra. A buszsofőr persze morog, részeget nem szállítok. Mire a tereferélők álságosan kikérik maguknak, a férfi nem részeg, pusztán beteg, mit piszkálja, nézzenek már oda. A munkába menő megerősíti, az utcán maradt hajléktalan viszont mélyen hallgat, a busz ajtaja szisszenve bezárul. Jómaga ugyanis napnak utána küzd kisiklott élte gyűlöletes szélmalmaival. Most is küzdött. Ámde nem a sors alantas szélmalmaival. A büszkeségéért kellett küzdenie. Hogy pokoli sorsa dacára mások ellenébe is képes volt embernek maradni…

Bernát János