Ülök a szobám mélyén, Kóbor János emlékére az Omega szól a hangfalakból. Éppen a Kiválasztott című daluk. Zeneszerető emberként pediglen eltöprengem. Mármint a zenén. Nem feltétlenül ezen a zenén, hanem csak úgy. A zenén. Végül is tán értek egy morzsányit hozzá. Persze nem a kezem. Hiszen az a hangszerekhez bizony suta. A füleim ugyanakkor hallgatni hivatottak a jót.

A stílus aztán igazán mindegy. Annak kora is. Minthogy az a mondás sohasem fakul: Régi zene vagy új zene nincs. Csupán jó zene van. Ellenben kérdem én. Zsebkendőnyi hazánkban születnek még igazi jó zenék? Elvégre zenei vetélkedők tömkelege árasztja el évről évre a tévétársaságok csatornáit. Tömérdek pénzt pumpálva beléjük. A látvánnyal mindazonáltal nincs hiba.

Azzal simán felvehetjük a versenyt bármeny külföldi megmérettetéssel. Ámde ezek a vetélkedők vajon miért nem képesek sohasem megtalálni legalább azt az egyet? Az igazit. Azt a nevezzük úgy, az aranytorkút. Hónapokig tartó show, őrületes pompa, célzatosan megtervezett közönségsokkolás, műsírások, műdrámák, végül kihirdetik a győztest. Lemezszerződés, némi pénz, utóbb tán maga is mentorálhat, meghívják vetélkedőkbe, főzőműsorokba, felléphet kisebb fesztiválokon, falunapokon, jótékonysági rendezvényeken. A szerencsésebb elvan majd valahogy, a többiek homályba vésznek.

Ellenben merre az a várva várt kiválasztott? Az az egy. Az a kisfiú, egy furcsa délután. A kiválasztott. Keresve élete súlyát, énekli a dalban Kóbor szívszakajtón. Jóllehet a mi kiválasztottunk lehetne éppenséggel lány is. Bánnánk? Dehogy bánnánk. Csak lenne végre már egy. Ki is? Egy kiválasztott végre. Akiből világsztár lesz. Merthogy nekünk a megannyi zenei megmérettetés ellenére sincs. Sohase. Miként világbajnok labdarúgóink se. Helyette máig abból az aranycsapatból élünk, kikből, noha igazán tisztelek, lássuk be, sohasem lett világbajnok aranycsapat. Pusztán egy könnyfakasztó ezüst. Hm. Újra a régi nagyjainkra gondolok. Kik közül néhányan mégiscsak kiemelkedtek, kik dicsekedhettek nyugati lemezszerződésekkel, nyugati koncertekkel.

És valljuk csak be. Mindezt egy olyan korban tették, mikor nem volt világháló, nem voltak közösségi oldalak, kevésbé jó minőségű hangszereken és stúdiókban dolgozhattak, a pártállam pedig untig figyeltette és cenzúrázta őket. Ebben a mostoha, iszonyat nehéz közegben mégis megszülettek az aranytorkúak, az aranykezűek, és mindenki más, aki, amit csinált, igaz szívvel, nem egyszer fillérért vagy azért se, de igenis csinálták. A maiaknak megadatik minden. Pénz, pompa, kiváló oktatók, annál is jobb stúdiók, hangszerek, a világháló és a televízió. Még sincs meg máig sem az az egy. A kiválasztott. Az aranytorkú, az aranykezű, egyik sem. Kit nem csupán a vetélkedőkben, a főzőműsorokban, jótékonysági rendezvényeken, falunapokon pillanthatunk meg. Aki az évről évre ismétlődő zenei cirkuszok gyümölcseként kilép a nemzetközi porondra. Hogy ez a zsebkendőnyi kis haza is elmondhassa újra. Pop és rock kategóriában ráleltek végre. Megvan hát az az egy. A kiválasztott…

„Kóbor János és valamennyi eltávozott, igazán messzire jutott zenészünk emlékére”

Bernát János